Az esküvőnk napján derült ki, hogy szeretője van, aki ráadásul a meghívottak között volt

Egy elnéző menyasszony története.

„Ádámmal 3 és fél éve voltunk együtt, mikor összeházasodtunk.
Borzasztó nagy izgalomban voltam, hiszen életem addigi legboldogabb napja előtt álltam. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, így arra gondoltam, hogy megbízok egy esküvőszervező céget, amiről természetesen a vőlegényem, Ádám véleményét is kikértem. Nem ellenkezett, igazából 100%-ig rám bízta a szervezés részét, mert szerinte egy esküvő/lagzi a menyasszonyról szól, így hát legyen minden úgy, ahogy én azt megálmodtam. Tetszett a hozzáállása, azonnal el is kezdtem esküvő szervezésével foglalkozó cégek után kutatni. Még fél órája sem böngésztem, mikor megtaláltam a minden szempontból tökéletes céget. Jó áron is dolgoztak, a referenciafotóik is csodaszépnek voltak, ráadásul közel is volt a cég, szóval szuper választásnak tűnt. Azonnal rohantam is leendő férjecskémnek megmutatni a weboldalukat. Ádám elsápadt, nem szólt semmit, csak ingerülten, szemöldökét összehúzva nyomkodta tovább a telefonját. Kérdeztem mi a baj, miért nem mond semmit. Bár idegesnek tűnt, higgadtan válaszolt, hogy szerinte igazából semmi értelme megbízni egy esküvőszervezőt, nehogy már én magamtól ne tudjam pontosan, hogy mit akarok és ne tudjuk ketten megszervezni – ha már egyedül képtelen vagyok rá. Ez nagyon rosszul esett, ugyanis tegnap még nem így beszélt. Hiába mondtam neki, hogy én pontosan tudom, hogy mit akarok, ez nem erről szól – csak fújta a magáét, így össze is vesztünk aznap este.

Másnap bocsánatot kért, majd közölte, hogy egyszer az egyik ismerősének az esküvőjét tönkretette ez a cég, ezért ellenkezett annyira. Furcsálltam, hogy akkor tegnap miért nem ezzel kezdte, de semmi kedvem nem volt tovább vitázni ezen. Rákerestem az interneten a véleményekre, de sehol, még csak hasonlót sem olvastam róluk. Gondoltam biztos összekeverte őket valami másik céggel, úgyhogy fel is vettem velük a kapcsolatot, hogy elkezdhessük végre a szervezést. Ádámnak direkt nem szóltam, mert persze ő váltig állította, hogy több panasz is volt rájuk, miközben ennek semmi nyoma nem volt. Idővel persze muszáj volt bevonni őt is.

Amikor megtudta, hogy mégis őket bíztam meg az esküvőnk szervezésével, teljesen kiakadt, úgy összevesztünk, mint addig még soha. Veszekedésünk azzal a mondatával ért véget, hogy „NEM VESZLEK EL!”. Ezután pár másodpercig óriási csend volt – nem akartam elhinni, hogy ezt kimondta – majd könnyekben törtem ki és azt kiabáltam, hogy én pedig nem is akarok hozzámenni. Még aznap este 100 szál vörös rózsával újra megkérte a kezemet. Azt mondta annyira szeret, mint még soha senkit és hogy semmi sem állhat közénk. Mosolyogtam, mert nagyon jól esett az egész szituáció. Erre ő újra elismételte: „…semmi sem állhat közénk, ugye?” Meglepő volt miért erőltette ezt a kérdést, de természetesen azt válaszoltam, hogy persze, semmi sem állhat közénk, mert nagyon szeretem én is.

Eljött az esküvő napja. Az esküvőnkön ott volt az esküvőszervező cég tulajdonosa is, Júlia.
Oda jött hozzám és puszit színlelve azt suttogta a fülembe, hogy:

„tudd, hogy nem vagy egyedül”

Hirtelen nem tudtam hova tenni, nem igazán értettem, mit akar ezzel mondani. Első blikkre inkább hízelgőnek tűnt. Arra gondoltam biztos úgy értette, hogy mindenben mellettem áll. De miben is kell? Na meg gratuláció helyett kellett ezt suttognia? Kezdett görcsbe rándulni a gyomrom. Ahogy újra és újra átgondoltam, kezdtem tisztán látni: talán úgy érhette, hogy Ádám megcsal? De miért most szól? Á, kizárt, hogy így értette. Nem is ismer minket, ráadásul csodaszép esküvőt szervezett nekünk. Logikátlan volt. A dolgot nem mertem elmondani Ádámnak, nem akartam feszültséget generálni, hiszen ez a mi nagy napunk. Na de mégis… Mi van, ha tényleg van szeretője? Ennek tudatában menjek hozzá? Ilyen és ehhez hasonló monológok jártak a fejemben, mikor úgy döntöttem, elmondom neki, hogy Júlia mit suttogott a fülembe. Ádámot soha életemben nem láttam még úgy viselkedni, ahogy abban a másodpercben: elvörösödött majd lenézett maga elé és szaporábban kezdte el venni a levegőt, ezután pedig a homlokához nyúlt. Konkrétan úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Azt állította, hogy picit rosszul lett a meleg miatt. Ezután félelmet, zaklatottságot láttam a tekintetében. Pár perc múlva elvonult, hogy mosdóba kell mennie.

Már 10 perce nem volt sehol. Őszintén kezdtem aggódni, így hát a mosdó felé vettem az irányt. Durva veszekedést hallottam a mosdó felől. A leendő férjem és Júlia, az esküvőszervező volt az. Ordítoztak egymással, amit Hál’ Istennek nem lehetett kihallani az állófogadás termébe, mert szólt a zene és két, zárt ajtó is elválasztotta a két helyiséget egymástól. Ahogy benyitottam, azonnal elhallgattak. A vőlegényemnek ki volt sírva a szeme. Életemben nem láttam őt sírni. Júlia pedig csak gúnyosan annyit mondott nekem egy apró mosoly kíséretében, hogy

„másfél éve vagyok a szeretője”,

majd kiviharzott. Szó szerint a földbe gyökerezett a lábam, egyszerűen nem tudtam megmozdulni, sem sírni, sem kiabálni. A férjem térdre rogyva zokogott előttem, valamit beszélt is közben, de egyáltalán nem figyeltem rá, tényleg kikapcsoltam. Ilyet még soha életemben nem éreztem. Nem akartam elhinni, ami történik, olyan volt, mint egy rossz álom. Júlia után futottam és azt kértem tőle, hogy maradjon, ne menjen el, meséljen. Meglepődött, de készségesen elmesélt mindent, többek között azt is, hogy még az előző héten arról áradozott neki Ádám, hogy bárcsak őt kérte volna meg és most vele készülnének az esküvőre. Én erre rosszul lettem, a gyomrom felfordult, valódi hányingerem lett és le kellett ülnöm, mert elkezdtem szédülni. Azt hiszem ezt az érzést sem ismertem ezelőtt. Tényleg igaz, hogy az ember el tudja okádni magát zaklatottságában, ez nem csak a filmes jelenetekben létezik.
Mint kiderült, Júlia eltúlozta a dolgot, Ádám chates beszélgetéseket mutogatva bebizonyította nekem, hogy hazudik és bár valóban volt köztük valami, de nem folyamatos volt ez a dolog, mert „csak” kétszer feküdtek le. Miután pedig Júlia szerelmet vallott neki, akkor elkezdte lekoptatni magáról, de sajnos sikertelenül. Elkezdte zaklatni Ádámot. Az esküvő előtti hetekben – még mielőtt elkezdődött a szervezés – azt írta Ádámnak, hogy ígéri minden rendben lesz, nincs mitől félnie, a leggyönyörűbb esküvőt fogja nekünk szervezni, ami csak létezik, így a vőlegényem viszonylag nyugodtan várta a nagy napot. Mindent átgondolva és összerakva úgy döntöttem, hogy mégis hozzámegyek. Tudom, furcsán hangzik, de borzasztóan sajnáltam Ádámot. Pl. mikor az exem csalt meg és kiderült, meggyűlöltem. De ez a szituáció, ahogyan ez történt és ahogyan a vőlegényem könnyekkel teli, könyörgő tekintetét láttam, egy teljesen más érzést hozott ki belőlem. Mennyire kell ahhoz szerencsétlennek lenni, hogy félrelépj és az így derüljön ki, az esküvőd napján? Ez annyira abszurd, hogy esküszöm azt éreztem, hogy a vőlegényem is csak egy áldozat.

Júlia kint várt a vendégek között. Ahogy megjelentünk, gúnyos mosollyal, felhúzott szemöldökkel nézett ránk, mint aki azt várta, hogy bejelentünk valamit: mint pl., hogy mégsem házasodunk össze. Amikor leesett neki, hogy ilyenről szó sincs, lekonyult a kis szája és morcosan iszogatta tovább a pezsgőjét, majd egyik pillanatról a másikra felszívódott. A másnapi, szervezéssel kapcsolatos utóteendőkkel is egy munkatársa jelent meg. Júliát soha többé nem láttuk.”