Ha nem kellesz, bármit tehetsz…

Egy megcsalt és elhagyott feleség története.

Óriási szerelem volt a miénk.

„18 évesen jöttünk össze, évfolyamtársak voltunk. 15 éves korunk óta ismertük egymást, eleinte csak barátkoztunk. Majd összejöttünk.

A sors úgy hozta, hogy még azt is kipróbálhattuk, milyen mással, ugyanis kétszer is szakítottunk, mindkétszer körülbelül fél évre. Végül mindig visszataláltunk egymáshoz, mert senki, még feleannyi érzelmet sem tudott kihozni belőlünk, mint mi egymásból. Akkor úgy gondoltam, hogy talán jobb is, hogy így történt. Kellemetlen, amikor valaki 25-30 körül jön rá, hogy „élne” még egy kicsit, mikor inkább már azon kéne gondolkodni, hogy megállapodik…

Mikor már egyikünkben sem voltak kételyek – nem volt kérdés, hogy kizárólag egymást akarjuk, hogy egymásnak teremtettek minket – összeházasodtunk. 25 évesek voltunk akkor. Minden tökéletesen ment onnantól, pontosan, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Házasságunk első évében várandós lettem, megszületett a gyönyörű, egészséges kisfiúnk, rá három évre pedig a szintén gyönyörű és egészséges kislányunk.

A férjem minta apa és minta férj volt.

Segített, amikor szükségem volt rá. Én a klasszikus házasság híve vagyok (de nevezhetjük régimódinak, vagy maradinak is, ahogy tetszik), amikor a nő háztartásbeli, tehát főz-mos-takarít, a férfi pedig dolgozik. Ennek ellenére a férjem mindig segített nekem, ha azt látta, hogy már nehezen bírom. Ha kellett elmosogatott, vagy megcsinálta a vacsorát. Nem kellett megkérni rá – elég volt egy pillantás, vagy egy fáradt sóhaj. Azonnal tudtuk mit szeretne a másik.
Tökéletes életünk volt, tökéletes gyerekekkel. Nyilván volt pár napig tartó mosolyszünet is az évek alatt, de tényleg nagyon ritka volt.

35 évesek voltunk, amikor szinte egyik napról a másikra minden megváltozott. Na nem durván, de a tökéleteshez képest eléggé feltűnő volt a változás. Már húzta a száját, ha segítenie kellett. Egy idő múlva már az idegesítette, ha megkértem, hogy húzza fel a redőnyt. Ezek a duzzogások lassacskán mindennapossá váltak. Egyik nap megelégeltem és kértem, hogy beszéljünk arról, mi folyik köztünk. Ő persze tagadott, nem látta be, hogy furcsán viselkedik, szerinte minden ugyan olyan, mint amilyen eddig is volt, nem is érti, miről beszélek.
Mivel mi mindig is őszinték voltunk egymáshoz, így kapásból arra gondoltam, hogy akkor biztos velem lehet a gond: képzelődöm, eltúlzom. Magamban kezdtem keresni a hibát: biztos észrevette, hogy öregszem, ráncaim lettek, meghíztam? Hol van már a 18 éves énem? De hát ez természetes, nem? Mármint, hogy nem ugyanúgy nézünk ki 35 évesen, mint tini korunkban. Na és az természetes, hogy a férfi ezt nem tudja elfogadni?

Arra gondoltam, hogy gyorsan cselekednem kell: elkezdtem csinosabban öltözködni, kidobtam minden otthoni cuccomat, mint pl. lyukas/foltos melegítő. Undorral az arcomon hajítottam a kukába és közben azon gondolkodtam, hogy mi a fészkes fenéért nem dobtam ki ezeket eddig? Hogyan vehettem fel? Jézusom… Jó, hogy még nem hagyott el a férjem. Csodálkozom, hogy megváltozott? Vak voltam a hibáimmal – gondoltam.

Áthívtam édesanyámat a gyerekekhez és elszaladtam egy bevásárlóközpontba ruhákat venni. Nem akartam túlzásba esni a ruhavásárlással. Teljesen egyszerű, egyszínű miniruhákat vettem. Semmi csillivilli, nehogy nevetségesen nézzek ki benne a konyhában – mindössze csinosabb legyek.

Sosem felejtem el, alig vártam, hogy a férjem hazaérjen. Gondoltam most majd megmutatom neki, hogy tudok én csinos is lenni, sőt mi több: szexi! Beleégett a retinámba a tekintete:

megvető pillantásokat vetett rám és azonnal a mosdó felé vette az irányt.

Nem igazán értettem mi lehet a problémája. Talán a ruha színe nem passzol? Vagy kicsit kövér vagyok benne? Oké, két gyerek után már nem 58 kiló vagyok, hanem 78, na de… Igen, ez lehet a baj. A plusz húsz kiló. Belegondoltam milyen lenne ő plusz húsz kilóval. Őszinte leszek, én sem találnám már őt annyira szexinek, mint azelőtt – mondjuk pofákat sem vágnék rá és ugyanúgy szeretném. De hát én nő vagyok, talán a nők elfogadóbbak ilyen szempontból.
Nagyon bántott a dolog, de nem tudtam rá haragudni. Magamat utáltam. Hogyan várhatom el, hogy ugyanolyan elánnal tekintsen rám, miközben 20 kilóval vagyok több? Ő nem ezt a nőt vette el. Ő egy 20 kilóval vékonyabb nőt vett feleségül.
Őrült fogyókúrába kezdtem, amit ő nem értett. Azt mondta (pontosan így):

jó vagy te így…

Parancsolsz? Mi az, hogy jó vagyok én így? Mintha azt akarta volna sugallni, hogy bárhogy is nézzek ki, én én vagyok és már nem érdeklem őt annyira, mint régen – ezen pedig a mínusz 20 kiló sem fog már változtatni, ergo feleslegesen erőlködöm. Ezen a napon, ebben a percben vesztettem el önmagamat. Az önbizalmam, az önértékelésem megszűnt létezni. Ez vagyok én, ennyit érek. Akkor is csak „ennyi” lennék, ha bombázóvá formálnám magam – már akkor sem kellenék.

Nem sokkal ezután bevallotta, hogy van valakije. Méghozzá 2 éve és szerelmes belé. Belém már nem. Szeret persze, mint embert, de már nem szerelmes és ez véleménye szerint borzasztó. Megnyugtattam, hogy a rózsaszín köd elillanása így 20 év után teljesen normálisnak mondható, ne legyen nevetséges. De kötötte az ebet a karóhoz: neki már az a másik nő kell.

Nem volt sem erőm, sem kedvem már visszatartani őt. Magamban kerestem a hibát, viszont időközben rájöttem valamire: ha egy férfinek kellesz, mindegy mit teszel, hogyan viselkedsz, kellesz neki. Viszont sajnos fordítva is igaz – ha nem kellesz neki, szintén mindegy mit teszel, nem kellesz és kész. Ezt el kell fogadni. Marha fájdalmas és marha nehéz, de muszáj elfogadni és elengedni, mert ha vissza akarod tartani és könyörögsz, még messzebb lököd magadtól. Teljesen felesleges ilyenkor minden. Megőrült egy új p*ncitól – úgy tűnik nincs az az Isten, aki eltántorítja a friss hústól. Ez pedig számomra gusztustalan és állatias.

Teljesen kiábrándultam és azon morfondíroztam, hogy a szerető vajon mit lát egy olyan emberben, aki elhagyja egy másik nő miatt az egész családját? Talán hiszi, hogy vele ezt sohasem tenné meg. Velem igen, aki 12 éve a felesége és közel 20 éve ismer, de vele ezt soha, akit másfél éve. Nem-nem… Borzasztóan szánalmas ez a szeretőkben fellelhető naivság, ami egy 5 éves gyereknél még a cuki kategória, de felnőtt korban már inkább infantilisnek tűnik tőle az ember.

Azóta már gyereket szült neki a szeretőből lett felesége, aki terhesség alatt is rengeteget hízott, de szoptatás során még kétszer annyit. Sokkal kövérebb tőlem. Ami érdekes ebben, az az, hogy az új felesége plusz kilói egyelőre nem zavarják. Ez is csak megerősített abban, amit már eddig is gondoltam: teljesen mindegy mit csináltam volna másképp. Ha egyszer már eljutott addig egy házasság, hogy más kell (nem csak egy félrelépés), ott véleményem szerint végleg vége van és felesleges akár egy percet is tovább erőlködni…”