Ha a gyerekem nekem passzolja az unokámat, majd tovább passzolom egy bébiszitternek

Egy nevelésre képtelen anya/nagymama története.

A dackorszak minden szülő és minden nagymama rémálma. Aki mást mond, az vetít.

„Óriási türelem kell a dackorszakhoz. Már-már emberfeletti.

Emlékszem, milyen érzések kavarogtak bennem, mikor szembesültem azzal, hogy a lányom várandós. Az öröm érzése mellett a kétségbeesés és félelem kerített hatalmába.
De kezdjük az elejétől!

A lányom egy csodálatos és nagyszerű nő, de ezt nem nekem köszönheti. Későn, 39 évesen szültem. Már akkor sem bírtam a gyerekzsivajt és hisztit. Nem tudom, hogy a türelmetlenségem az életkoromnak volt-e köszönhető, vagy akkor is így lett volna, ha huszonévesen szülök.

Heti 3-4 alkalommal átpasszoltam édesanyámnak a lányomat, ugyanis több nap egyszerűen nem volt türelmem hozzá. Nem bírtam elviselni, amikor látszólag a semmiért sírt, amikor hiába mondtam neki, hogy mit szabad és mit nem, szándékosan az ellenkezőjét csinálta, ami számomra elviselhetetlenül dühítő volt. A dackorszakról beszélek, ami körülbelül 2 éves korban kezdődik. Egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, felrobbantam a feszültségtől, amit természetesen megérzett és ettől még hisztisebb/sírósabb lett. Ez nem csak nekem, de a gyereknek sem volt jó. Tisztában voltam vele, hogy nem voltam jó anya és ezt a mai napig tartom. Véleményem szerint ezen nincs mit szégyellni. Sokkal inkább szégyen lett volna, ha idegességemben olyat tettem volna, amit nem lett volna szabad.

Édesanyám nagyszerű anya volt. Tudtam, hogy nála szuper kezekben van a gyermekem, akit igenis imádtam és imádok a kevés türelmemtől függetlenül. Tudtam, hogy csodálatos ember lesz belőle Édesanyám kezei alatt. A bennem lévő anyai ösztön hiányáról nem tehet, ez sajnos nem nevelés kérdése.

Amikor megtudtam, hogy a lányom terhes, kétségbe estem,

hiszen őt sem én neveltem, mert türelem híján képtelen voltam rá és ez valószínűleg nem változott. Nem gondoltam, hogy lesz gyereke, hiszen 37 éves és nem is tervezték, tehát ő is későn szülő lett. Mi lesz, ha a lányom olyan lesz, mint én? Ha át akarja majd nekem passzolni a babát? Borzasztóan félek mi lesz az unokámmal. Mert igenis szeretem őt, mindennél jobban. Ennek ellenére heti 1 alkalomnál többet nem vagyok hajlandó vigyázni rá. Félek, hogy a türelmetlenségem miatt olyan viselkedést tanúsítok vele szemben, ami belerondít a személyiségfejlődésébe. Rossz nagymama (is) lennék? Ha másképp nem megy, fizetek nekik egy profi Babysitter. Szerintem ez is óriási segítség, mert mindenki tudja, hogy egy jó Babysitter bizony elég költséges. Én minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy az unokám ne szenvedjen semmiben hiányt. Minden tőlem telhetőt. Ennyi telik tőlem, bármennyire is erőltetném a többet – nincs bennem több, ami a gyereknevelést illeti, de emiatt nem tartom magam rossz embernek. Épp ellenkezőleg: szerintem a döntésem arra utal, hogy felelősségteljes vagyok és ismerem a hibáimat.

Ti mit gondoltok?”